Elizabeth Fielder: Be Happy

Elizabeth Fielder – Be Happy
(frissítve: 2008. november 1., 09:50)
 
  “Szia Édes, legyen jó napod a munkában!” Fran adott egy puszit a férje szájára. 
   
  “Szervusz, Drágám!” Max felkapta az aktatáskáját, és az ajtó felé fordult. “Ó” mondta hirtelen, és visszafordult. “Ma megint meglátogatod Yettát, ugye?” 
   
  “Igen, mért?” Fran elkezdte megigazítani Max nyakkendőjét és gallérját. 
   
  Max vállat vont. Csak eltűnődtem. “Köszönj neki a nevemben is!” 
   
  “Persze.” 
   
  Max megcsókolta. “Szeretlek.” 
   
  “Én jobban szeretlek.” – válaszolt Fran kacsintva. 
   
  Egy utolsó csók után Max vonakodva ment el egy újabb munkanapra. 
   
  Fran különösen jó hangulatban felment, hogy elkészítse magát aznapra. 
   
  Délután 2:30-kor ért haza, teljesen kimerülten, miután az elmúlt 3 órát azza töltötte, hogy hallgatta a nagyanyját és az anyját vitatkozni látszólag lényegtelen dolgokon. Miközben beakasztotta a kabátját a szekrénybe, meglátta Nilest, amint erősen figyeli a TV-képernyőt, valószínűleg koncentrálva. 
   
  “Mit néz, Niles?” Fran odament a kanapéhoz, és leült a barátja mellé. 
   
  Niles ránézett, és az arckifejezése azonnal átváltozott az aggodalomról a megkönnyebbülésre. “Ó, hála Istennek, hogy épségben hazaérkezett!” 
   
  “Mi? Mi az?” 
   
  “Hát, úgy tűnik, hogy történt egy autóbaleset 15 perccel ezelőtt Yetta nyugdíjas otthona előtt.” 
   
  Fran hallhatóan felzilált. “Ó Istenem, megsérült valaki?” 
   
  “Az egyik áldozat megúszta kisebb sérülésekkel, de a másikról nem gondolják, hogy túléli. Azt mondják, Queens-i.” 
   
  “Ó, szegény lány…” 
   
  A telefon hirtelen elkezdett csörögni, és Fran felállt, hogy felvegye. “Halló? Szia anya. Igen, jól vagyok. Tudom, hallottam róla én is. Oké. Én is szeretlek. Szia.” Felsóhajtott és visszatette a telefont az asztalra. “Néha olyan aggódó tud lenni.” 
   
  “Igen, nos, csak azért, mert szereti magát.” Niles megsimogatta a kezét mosolyogva. 
   
  “Igen, néha túlságosan is.” Nevetett Fran, aztán ásított egyet. “Azt hiszem, megyek egy kicsit relaxálni a jacuzziban.” 
   
  “Rendben, nekem meg lesz egy inas-találkozóm és a gyerekek sem jönnek haza az iskolából még sokáig.” Niles kikapcsolta a TV-t, és felment Frannel. 
   
  “Tudom, Maggie-nek randija van, Brighton egy barátjához megy, és Gracie-nek balett órája van.” Minden eseményt leszámolt az ujjával és elindult felfelé a lépcsőn. “Viszlát, Niles.” 
   
  “Viszlát, Mrs. Shefield.” Felvette a kabátját, és kisétált az ajtón. 
   
   
  Max végigolvasott egy szerződést, látszólag vagy huszadszorra. A színház irodájának légkondicionálója átmenetileg nem működött, és habár az ajtó nyitva volt, hogy a hűs levegőt a színházból beengedje, de még így is elviselhetetlenül meleg volt. Csalódottságában levette a szemüvegét, felállt, és elhagyta az irodát, hogy megnézze a próbát. 
   
  A rendező megjelent, hogy utasításokat adjon a színészeknek, mialatt a koreográfus segített néhány táncosnak. C.C. egy széken ült, nyilván papírmunkát olvasott át kávézás közben. Mindenki megjelent, kivéve… 
   
  Max még egyszer körbenézett, és igaza volt, a darab írója hiányzott. Személyesen kérte Mr. Dilmount-ot, hogy látogasson el a mai próbára. 
   
  “C.C., te nem tudod véletlenül, hol van Mr. Dilmount?” 
   
  C.C felnézett, és felsóhajtott. “A menyasszonyának autóbalesete volt egy másik nővel együtt valami idősek otthona előtt. Hagyott üzenetet kb. fél órája. A jövőbeli Mrs. Dilmount rendbe jön, de a másik nő nem biztos, hogy túléli. Azt mondják, Queens-i, vagy valami… nevet nem említettek… Maxwell, jól vagy?” 
   
  Maxwell arca elsápadt, és ha ez egyáltalán lehetséges, még fáradtabbnak és kimerültebbnek kezdte érezni magát. Fran elment ma megnézni Yettát az otthonban… 
   
  A torka kezdett kellemetlenül kaparni. “Queens-i, azt mondtad?” 
   
  C.C. olyannak látszott, mint aki tisztán azt gondolja, hogy Max megőrült. “Igen, találtak egy címet a pénztárcájában, és…” Hirtlen elhallgatott, és felnyögött, amint felfogta, Max mit feltételez. A kezét a mellkasához kapta, és azt mondta Maxnek: “Maxwell, nem lehet ő, ne légy buta…” De a félelem még az arcára volt írva. 
   
  Addigra Max elővette mobilját és tárcsázta az otthoni telefonszámot. Habár kicsengett, de egy perc múlva Maxwell feladta, és újra próbálkozott, ezúttal Fran mobilját hívta. 
   
  “Fenébe,” mormogta, amikor Fran hangpostája szólt a fülében. Befejezte a hívást, és sietve elhagyta a színházat. 
   
  Az agyában pörögtek a gondolatok, a gyomra kavargott, amíg taxit hívott, és beszállt. Tudta, hogy csak feltételezés, de teljesen biztosnak kellett lennie. Ahogy a taxi egyre közelebb és közelebb ért a házhoz, egymillió “mi van, ha” kérdés járt körbe-körbe az agyában. 
   
  Mi van, ha Fran volt az a nő, akivel Mr. Dilmount menyasszonya összeütközött? 
  Mi van, ha ő sérült meg? Mi van, ha ő fekszik kómában? Mi van, ha ő hal—? 
   
  Elég! kiáltott ellenszegülve az agya. Biztosan jól van, túlreagálod a dolgokat. De nem számít, mennyire próbálta megnyugtatni magát, érezte, hogy a teste remeg, és a feje lüktet, ahogy közelednek a házhoz. 
   
  A bejárati ajtó messzinek tűnt, és a lábát úgy érezte, mintha ólomból lenne, amint elhagyta a taxit, és sietősen kifizette a sofőrt. Minden erejét, amit csak tudott, összeszedte, és berohant a házba, elkeseredetten keresve Frant, az első emeleten kezdve. 
   
  Hol van?! Miután az első emeleten sehol sem sikerült megtalálni, elkezdett felmenni a lépcsőn a második emeletre, a szíve majd kiesett a helyéről. Amikor a hálójukba ért, határozottan hallott az ajtó másik oldaláról mozgásokat. Berontott, és meglátta Frant egy törülközőben, haját enyhén vizesen leengedve, amint szárította azt egy másik törülközővel. Fran hirtelen zavarba jött. 
   
  “Szia, Édes, mit csinálsz itt ilyen–” 
   
  Max erősen hozzányomta a száját az övéhez. A kezeivel végigsimította a hátát, és Fran úgy érezte, a térdei összerogynak a sokktól és a szenvedélytől, amit Max felé árasztott. 
   
  Fran elhúzódott, és a kezeit Max arcának oldalára tette. Max zokogott. 
   
  “Maxwell, mi a fene folyik itt? Mi a baj?” 
   
  Max nem reagált. Fran kezdte keresni Max szemeit, és fájdalmat és félelmet látott bennük. Valami annyira szörnyen megrémisztette, hogy most biztonságot és megnyugtatást keres tőle, és a felé irányuló múlhatatlan szerelmét. Fran megértette, bármi is volt az, Maxnek szüksége van érezni őt, és tudni, hogy ott van vele. Majd belehalt, annyira rossz volt neki Maxet így látnia. Max elkezdett reszketni. 
   
  Fran megcsókolta, és érezte Max kezeit, hogy még egyszer az ő testén kalandoznak. Szorosan Franbe kapaszkodott, és elmentek az ágyhoz… 
   
  Fran érezte, Max szorosabban kapaszkodik belé, miközben Fran a mellkasára hajtotta a fejét. Max kicsit ellazult, de Fran még érzett egy kis feszültséget benne. Elkezdte a kezével fel és le simogatni a karját, hogy megpróbálja megnyugtatni. Néhány perc múlva hallotta, hogy Max vesz egy mély levegőt. 
   
  Fran lassan felegyenesedett, és felnézett rá, és észrevette, a férfi erősen figyeli őt, a szerelem tisztán az arcára volt írva. “Köszönöm” suttogta rekedten. Az ajkaival még lágyabban megérintette Franét. 
   
  Megragadva az alkalmat, Fran úgy döntött, felteszi a kérdést: “Mi történt ma, Maxwell?” Max azonnal izgatottá vált, a szemei pedig elkomorultak. “Ne csináld ezt, Maxwell Sheffield! Ne húzódj el tőlem!” Felült, a hangja erősebbé vált, és a kezeit Maxébe kulcsolta, és felhúzta magával. “Kérlek, Maxwell, hadd segítsek. Ne lökj el magadtól!” 
   
  Max továbbra is elhárította a szemkontaktust, és lenézett az egybeforrt kezeikre. Fran várt egy pillanatot, remélve, hogy Max mond valamit. Amikor nem úgy lett, Fran egy szabad ujjával felemelte Max állát, és felemelte a szemeit, hogy találkozzanak az övéivel. 
   
  “Én Rómeóm,” suttogta. Max válaszul adott egy apró mosolyt. Fran csak egyszer hívta őt így korábban. A munka lestresszelte Maxet, és hogy megnyugtassa, Rómeónak szólította. 
   
  És ahogy azelőtt, most is bevált. Maxet a Fran iránti szerelmére emlékeztette, és arra a csodálatos napra a lépcsőházban. Lágyan megcsókolta, sóhajtott, Fran pedig újra megfogta a kezét. 
   
  “Hallottál a Yetta otthona előtt történt balesetről?” 
   
  Fran azonnal megértette a helyzetet. “Ó, Maxwell…” 
   
  “Én é-én bepánikoltam. Próbáltalak hívni, de nyilván zuhanyoztál.” Szerető kezét az arcára tette. “Istenem, Fran, úgy féltem.” Még lágyabban suttogott, “Azt hittem, elveszítettelek.” 
   
  Fran nekidöntötte a homlokát Maxének. “Itt vagyok, Max.” Fran megfogta a kezét, és maga köré fonta. Max szívének dobogását ott érezte a mellkasában. Fran tudta, hogy a férfinak éreznie kell, hogy rendben van, és felismerni, hogy biztonságban van. 
   
  Valahogy Fran tudta, hogy egy ilyen nap egyszer eljön. Egy nap valami olyasmi fog történni, ami Maxet ilyen szörnyen megijeszti, hogy rohanni fog, hogy pánikállapotban találja. Tudta, hogy a félelme, miszerint elveszíti őt, Sara halálában gyökerezik. Nem ez volt az első alkalom, hogy valami ilyesmi történik, de még sohasem volt ilyen rossz a helyzet. 
   
  Max olyan mély depresszióba esett Sara halála után, hogy Fran még a gondolattól is rosszul volt. A fájdalom olyan dolog volt, amivel Max nem birkózik meg könnyen. 
   
  Frannek hirtelen egy gondolata támadt, ami eddig még nem jutott az eszébe. Mi van, ha Max ugyanabba a mély, sötét depresszióba esik, mint Sara halálakor, ha ő meghal? 
  Mi van, ha újra eltávolodik a gyerekektől és Niles-tól? Nem bírná elviselni… Mi van, ha Sara halála megismétlődik? Mi van, ha újra elutasítja a házasságot és a boldogságot? 
   
  Mondania kellett valamit, mert ez felemésztette… 
   
  “Max?” mondta a mellkasába. 
   
  “Igen, Drágám?” A hangja csendes volt. 
   
  Elhajolva tőle, Fran belenézett a szemébe. “Max, hallgass meg. Ne szakíts félbe, amíg nem fejezem be, jó?” Miután Max bólintott, Fran vett egy mély levegőt, mielőtt elkezdte. 
   
  “Max, tudom, hogy nehéz lesz neked erről beszélni, de é-én tényleg azt szeretném, ha végighallgatnál. Amikor Sara meghalt, nagyon kétségbeesett voltál, és jogosan. De… távolságtartóvá is váltál körülötted mindenkivel, akik szerettek.” Max mérgesen kezdett nézni. “Én nem hibáztatlak, Maxwell, egyáltalán nem, ne úgy értsd.” Max arca ellágyult, így Fran folytatta. “Max, nem tudod egyszerűen túltenni magad a fájdalmon. Sara halála nagyon kemény volt neked.” 
   
  “Most, először is, azt akarom, hogy értsd, semmi bajom, tökéletesen egészséges vagyok, érted?” Max zavartan bólintott. “Max… ha úgy alakul, én megyek el előbb…” Fran lenézett a kezére. “Ha én megyek el először, nem akarom, hogy várj a valaki mással való boldogságra…” 
   
  “Fran…” 
   
  “Maxwell, hadd fejezzem be!” Fran nagy nehezen visszatartotta a zokogást. “Ne gyászolj engem. Legalábbis ne sokáig. Ne távolodj el a gyerekeidtől, ne várj! Kérlek, Maxwell, ne húzódj félre, ahogy azt tetted Sara halálakor! Csak annyit akarok, hogy boldog legyél, ne kövess el hibát, és ne ismételd meg a tetteidet, legyél boldog, kérlek legyél boldog!” Gyakorlatilag könyörgött neki, most már nyíltan zokogva. 
   
  “Fran…” 
   
  “Ne kínozd magad, Maxwell, ne kínozd miattam! Nem akarom, hogy fájjon neked miattam, nem bírnám ki… Kérlek Maxwell, kérlek..” Max karjaiba omlott, mialatt ő szorosan karolta, már ő maga is sírva. 
   
  Teljesen megértette Fran tetteinek okát, de rettentő nehéz volt neki ilyesmire gondolnia. Valaki mással lenni Fran helyett? Ez megriasztotta. Hogyan tudna megtanulni valaki mást szeretni, valaki mást, mint Fran, aki olyan sok fényt hozott vissza az életébe? 
   
  De Fran akarta, hogy megtanuljon újra szeretni. Ő akarta, hogy boldog legyen. 
   
  “Megígéred nekem, Maxwell,” – suttogta. “Megígéred nekem… kérlek?” 
   
  Tovább ismételgette a kérést, amíg Max össze nem szedte a bátorságát a válaszadásra. Becsukta a szemét, és szorosabban átölelte, és könnyei között mondta, “Ígérem, Fran. Ígérem.” 
   
  Tudván, hogy sosem tudna hazudni, Fran hitt neki, és folytatta csendesen a sírást a nyakába szorosan belékapaszkodva.
   
  Max sírt vele együtt, tudta, hogy a kérése komoly volt, és nehéz lesz számára megtartani az ígéretet, ez fájdalmat okozott neki. De Franért megteszi. Megteszi a tőle telhetőt, hogy betartsa. 
   
  “Annyira szeretlek, Fran,” suttogta. Megcsókolta a halántékát, és úrrá véve magát érzelmekkel, beletemette a fejét Fran sötét hajába. 
   
  Fran szeme becsukódott, amíg egy kicsit megnyugodott férje szerető szavain. Egy lágy mosoly jelent meg az arcán a könnyei között. “Én jobban szeretlek.” 
   
  Max elhajolt, és belenézett Fran könnyekkel teli szemébe. “Az, Drágám, teljességgel lehetetlen.” 
   
  Kicsit szélesebben mosolygott, letörölt egy folyó könnycseppet Max arcáról, és mélyen megcsókolta. 
   
  Vége 
   
(fordította: franfan03) 
   
(forrás: FanFiction.net – Be Happy, a Nanny fanfic, 2006.12.29.
   
   
Kapcsolódó linkek: 
- FanFiction.net – The Nanny FanFiction
- The Really Unofficial Nanny Homepage – The Nanny Fan Fiction

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


5 + = tíz

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>